Karbantartók dicsősége
The glory of maintenance
Lee Vinsel and Andrew L. Russell: The Innovation Delusion. How Our Obsession With the New Has Disrupted the Work That Matters Most. Currency, 2020
Világszerte dübörög az innovációs színház, ami “belezsarolja” az országokat a folytonos újításba –miközben elhanyagolják a gondoskodás és a karbantartás feladatait. Pedig valójában ez utóbbiakon múlik a hosszú távú siker —állítja két amerikai mérnök-professzor.
"Önnek is volt már olyan érzése, hogy körös-körül mindenki rossz isteneket imád? Hogy a sarlatánok váltak hőssé, miközben az igazi hősök feledésbe merültek?" Így indítja könyvét Lee Vinsel, az Egyesült Államok egyik legmagasabban jegyzett mérnök-egyeteme, a Virginia Tech professzora és Andrew Russell, a SUNY Polytechnic műszaki főiskola dékánja. Szerintük eljött az ideje, hogy megkérdőjelezzük a Szilícium-völgy “változás a változásért” öncélú ideológiája, és a Wall Street profitéhsége közötti szentségtelen házasságot –ahogy ők hívják, az “innovációs téveszmét”. Helyette az alapvető infrastruktúrák gondozását, azaz a karbantartást kell fétissé tenni a kormányzásban és a mindennapokban.
Az innováció —a meglévő és az új tudás építő erejű kombinációja—nem ellenség. A probléma egyrészt az “innovációs színházzal”, az életminőségünk javítására képtelen (sőt sok esetben azt roncsoló) újdonságok önmagáért való ünneplésével van “egy olyan társadalomban, ami az egyéni vagyongyarapodást a közjó fölé helyezi”, s amely az eldobható dolgok gyors fogyasztását ünnepli. S még inkább azzal, hogy az újítást mindig a gondos megőrzés elé soroljuk. Pedig azok a közösségek, amelyek a karbantartást elhanyagolják –legyen szó az utak állapotának, vagy a népesség egészségének megőrzéséről–, belső rendjük megbomlásának esélyét növelik.
“A termodinamika második törvénye kimondja, hogy idővel és beavatkozás nélkül minden rendszer rendezetlenségbe süllyed. Bár a híres feltalálók életrajzaiból ez sosem derül ki, az emberi történelem arról szól, hogy a társadalmak hogyan koordinálják a munkát, hogy fenntartsák a nagyszabású rendszereiket, amelyekre az ókor óta támaszkodunk.”
Ma a leggazdagabb országokban is, mint az Egyesült Államok, a karbantartás hiányosságai miatt számos ponton az összeomlás fenyegeti az olyan alapvető rendszereket, mint a víz-, áram- és úthálózatok, de ugyanez igaz a szemétszállításra is. S akkor még nem beszéltünk az átlagemberek otthonainak, fogazatának vagy éppen izületeinek állapotáról. A karbantartás elmulasztása önmagában is “lassú katasztrófa, (...) amit az elhanyagoltságból eredő károk fokozatos felhalmozódása” idéz elő, s ami végül “gyors katasztrófákhoz” vezet. Mindenre igaz, hogy bizonyos szintű állapotromlás után a javítás már előteremthetetlen mennyiségű pénzt emésztene fel. Ezért kell folyamatában gondoskodni róluk. “Egy uncia megelőzés mindig többet ér, mint egy font gyógymód.” Vinsel és Russell kiemelten foglalkozik azzal, hogy a karbantartók, a fizikai és emberi struktúráink fenntartását végző személyek a legtöbb országban a fizetési skála alján helyezkednek el, az őket övező anyagi és erkölcsi megbecsültség mélyponton van. Ez illusztrálja legerőteljesebben, hogy nem egyedi projektekre, hanem rendszerszintű változásra van szükség.
Bár az innovációs színház hangadói az optimizmus nevében beszélnek, valójában a félelem retorikáját képviselik. Azzal az aggodalmunkkal játszanak, hogy az éppen aktuális újdonság megvásárlása vagy bevezetése nélkül végleg lemaradunk: nemzetünk elveszíti a versenyképességét, vállalkozásunk tönkremegy, gyermekeink nem találnak majd állást. “Az innovációs beszéd az örökös aggodalom dialektusa.”
A karbantartói gondolkodásmód ezzel szemben egy tőről metszett konzervatív kérdésre épül: mi a jó és a megőrzésre érdemes? Itt az ideje, hogy az innovációk ünneplése mellett s olykor helyett, rehabilitáljuk a karbantartás és a gondoskodás fogalmait –otthon és közösségeinkben is.
An ‘innovation theater’ is raging around the world, blackmailing countries into continuous innovation while neglecting the tasks of care and maintenance. In fact, long-term success depends on the latter, say two American engineering profs.
"Have you ever had the feeling that everyone around you is worshipping the wrong gods? That charlatans have become heroes while the real heroes have been forgotten?" This is how Lee Vinsel, a professor at Virginia Tech, one of the highest-ranked engineering universities in the United States, and Andrew Russell, dean of SUNY Polytechnic College, begin their book. They believe it is time to question the unholy marriage between Silicon Valley's self-serving ideology of “change for the sake of change” and Wall Street's greed for profit - what they call the ‘innovation delusion.’ Instead, the care of basic infrastructures, that is, maintenance, should be made a fetish in governance and everyday life.
Innovation—the constructive combination of existing and new knowledge—is not an enemy. The problem is, on the one hand, with the ‘theater of innovation,’ the celebration of innovations for their own sake that are incapable of improving our quality of life (and in many cases, even destroying it) in a “society that places individual wealth accumulation above the common good” and that celebrates the rapid consumption of disposable things. And even more so, with the fact that we always prioritize innovation over careful preservation. Yet communities that neglect maintenance—whether it’s about maintaining the condition of roads or the health of their population—increase the chances of their internal order collapsing.
“The second law of thermodynamics states that over time and without intervention, all systems will deteriorate. Although the biographies of famous inventors never reveal this, human history is a story of how societies coordinate their efforts to maintain the large-scale systems on which we have relied since ancient times.”
Even in wealthy countries like the United States, basic systems such as water, electricity, and roads are at risk of collapse at many points due to poor maintenance, as is garbage collection. And we were not even talking about the condition of the average person’s homes, teeth, or joints. Failure to maintain them is itself a “slow disaster, (...) caused by the gradual accumulation of damage from neglect” that eventually leads to “rapid disasters.” It is true that after a certain level of deterioration, repairs would consume an unrecoverable amount of money. That is why they must be taken care of in the process. “An ounce of prevention is always worth a pound of cure.” Vinsel and Russell highlight the fact that maintenance workers, the people who maintain our physical and human structures, are at the bottom of the pay scale in most countries, and the material and moral esteem surrounding them is at an all-time low. This illustrates most powerfully that we need systemic change, not individual projects.
Although the speakers of innovation theater speak in the name of optimism, they actually represent the rhetoric of fear. They play on our concern that without buying or introducing the latest novelty, we will be left behind forever: our nation will lose its competitiveness, our businesses will go bankrupt, our children will not find jobs. “Innovation speech is the dialectic of eternal worry.”
The maintenance mindset, on the other hand, is based on a deeply conservative approach: what is good and worth preserving? It is time to rehabilitate the concepts of maintenance and care —both at home and in our communities—alongside and sometimes instead of celebrating innovations.