Hőhullámok kalózai: hogyan programozza újra a felmelegedés az emberi viselkedést?
Pirates of the Heatwave: How Global Warming Rewires Human Behavior
Peter Schwartzstein: The Heat and the Fury: On the Frontlines of Climate Violence. Island Press, 2024
(For English, scroll down)
Az összeomló mezőgazdaság, a kiszáradó tavak és folyók, a városi vízhiány mind segítenek abban, hogy szembenézzünk a klímaválság valóságával. A perzselő forróság egy fontos következményéről azonban még most is alig beszélünk. Arról az alapvető változásról, amit a növekvő hőmérséklet a Homo sapiens mindennapi viselkedésében okoz—pedig a 21. század társadalmi drámája pontosan ebben teljesedik majd ki.
Hazámat, a Kárpát-medencét évek óta tartó szélsőséges aszályok sújtják. Azon túl, hogy Magyarország síkságain a gazdálkodók csaknem kilátástalan küzdelmet vívnak megélhetésük és életmódjuk megmentéséért, a tavak vízszintje kritikus szintre süllyedt, szeretett folyónk, a Duna hőmérséklete egyre nehezebbé teszi az ország egyetlen nukleáris erőművének hűtését, nagyvárosaink agglomerációiban pedig mindennapossá vált az ivóvízhiány—akad a dolognak pozitívuma is. A klímaváltozás megszűnt absztrakciónak lenni: az elviselhetetlenség perspektívája a tudományos grafikonok, az ENSZ-es kommünikék és a favédő civilek “jajveszékelő” narratíváiból a modern ember mindennapjaiba költözött. Ez jó, de továbbra is kevés: amit a forróság a Homo sapiens viselkedésében magával hoz, messze túlmutat az aktuális El Nino kilengésein.
Peter Schwartzstein újságíró a geopolitika és az ökológiai válság metszéspontjait kutatja a National Geographic, a The New York Times és a Foreign Policy hasábjain. Nemrégiben megjelent könyve, A hőség és a düh: A klímaerőszak frontvonalain készítése során emberrablók vették üldözőbe, megverték, és titkosszolgálatok utasították ki fegyveres konfliktusok torkából. Megérte: a több mint egy évtizedes terepmunka és négy kontinens halálzónáinak tanulmányozása meggyőző alátámasztását adja annak az egyre nyilvánvalóbb felismerésnek, hogy a klímaváltozás az emberek közötti erőszak elfajulásának és a társadalmi szövet felbomlásának legfőbb katalizátora. Nem “lesz majd”, hanem már ma is az. „A klímaváltozás nem úgy működik, mint egy hadüzenet. Inkább olyan, mint egy láthatatlan, mindent átható nyomás, amely módszeresen rágja szét a társadalmi bizalmat, amíg a legkisebb szikra is elég a robbanáshoz.”
Schwartzstein szerint a 21. században az egyre növekvő globális instabilitás motorja szerte a fejlődő világban az agrárius életmód összeomlása. Amikor a gyenge minőségű kormányzás találkozik az éghajlat változásával, a társadalom robbanásig feszül: a felmelegedés az utolsó lökés, amely az egyéneket és a közösségeket a frusztrációból a halálos düh felé hajtja. Másképp fogalmazva, a környezeti stressz átformálja az emberi viselkedést és vele a bűnözési struktúrákat. Ezt az összefüggést szerzőnk „klíma-erőszak összekapcsoltságnak” (climate-violence nexus) nevezi.
„A természet nem tárgyal, és nem fogad el kenőpénzt. Amikor a víz elfogy, a politika és az ideológia luxussá válik, és marad a puszta túlélési ösztön.”
Schwartzstein konkrét esettanulmányokon keresztül mutatja be a fejlődő világ különböző feszültséggócait, és a klimatikus körülmények drámai geopolitikai hatását. Bangladesben (ahol a lakosság több mint fele kevesebb mint 5 méterrel él a tengerszint felett) az óceán emelkedése és a sós víz betörése miatt a part menti lakosság elveszítette megművelhető földjeit. A természeti csapások egy új bűnözői osztályt hoztak létre: a mangrove-erdőkben rejtőző, egykori gazdákból lett brutális folyami kalózok a még náluk is elesettebb, földönfutóvá vált lakosságot fosztogatják. Az afrikai Száhel-övezetben a nomád pásztorok és a telepes földművesek közötti véres villongások mára katonai puccsok sorozatához és kormányok bukásához vezettek. Ahogyan Irakban sem feltétlenül a vallási fanatizmus, sokkal inkább az egzisztenciális kétségbeesés hajtotta az elszegényedett vidéki farmereket az ISIS-milíciák karjaiba: a terrorszervezet tudatosan használta toborzófegyverként a kiszáradt folyókat és a mezőgazdaság összeomlását. Nepál nemrég egy “Gen Z forradalom” bájos narratívájával került a fősodratú média szalagcímei közé, ám az állam tartópilléreinek megbillenését valójában nem generációs véleménykülönbségek, hanem a vízválság okozta: a kormány képtelen volt elejét vetni a gátlástalan helyi magánvállalkozók kapzsiságának, akik a nincstelen lakosságnak is méregdrágán mérték a vizet.
Szerzőnk rámutat: a klímaváltozás világszerte egyre több helyen semmisíti meg az állam legitimitását, és megnyitja a teret a szervezetbűnözésnek. „Sokan elkövetik azt a hibát, hogy konkrét klímaháborúkat keresnek. Ilyenek nincsenek. Ám ha megnézzük a világ legvéresebb konfliktusait Iraktól Maliig, a háttérben mindig ott találjuk a kiszáradt legelőket, a tönkrement termést és a kétségbeesett embereket, akiknek nem maradt veszítenivalójuk.”
A könyvvel kapcsolatos egyetlen kritikám, hogy Schwartzstein oktalanul szűkíti a klíma-erőszak összekapcsoltságot a Globális Délre. A meleg és az agresszió közötti kapcsolat (heat-aggression hypothesis) ugyanis általános érvényű, egyre intenzívebben kutatott pszichológiai és kriminológiai feltételezés. Egy korábbi, a világ 300 nagyvárosának statisztikáira épülő tanulmány kimutatta, a rövid távú átlaghőmérséklet 10 fokos emelkedése átlagosan 9%-kal növeli a gyilkosságok számát. Az amerikai nagyvárosok, köztük Los Angeles, Chicago vagy New York bűnözési adatai szerint azokon a napokon, amikor a napi maximum hőmérséklet meghaladja a 29 fokot, a bűnözés 2,2%-kal, míg az erőszakos bűncselekmények száma 5,7%-kal ugrik meg a hűvösebb napokhoz képest. A hőség okozta erőszakhullám világszerte jellemzően az alacsony státuszú városrészeket sújtja: Schwartzstein szerint kijelenthető, hogy „a légkondicionálás mára nem elsősorban kényelmi funkció, hanem a civilizált viselkedés és a közbiztonság infrastrukturális alapja”.
A hőhullámokkal összefüggésbe hozható emberölések persze az erőszak-skála szélsőértékét jelentik, a jelenség ennél sokkal terebélyesebb. A hőség ugyanis nemcsak a bűnözőkre hat, hanem a törvénytisztelő állampolgárokra is, és az agresszió egészen hétköznapi, mikroszintű formáiban is megnyilvánul. Kísérletek sora bizonyítja, hogy a nem klimatizált autókban ülő sofőrök gyakrabban és hosszabban használják a dudát, mint a hűvös autóban ülők. A hőség csökkenti az empátiát a többi közlekedő iránt: az ember a legkisebb hibát is szándékos provokációnak érzékeli (mi, magyarok ebben jóval megelőztük a korunkat). Egy kutatás több milliárd X-posztot elemzett mesterséges intelligencia segítségével: a gyűlöletkeltő, agresszív megnyilvánulások száma meredeken emelkedett, amint a hőmérséklet a szerző lakóhelyén átlépte a 30 fokot—függetlenül az adott régió társadalmi vagy gazdasági helyzetétől.
Hogyan történik mindez, biológiailag?
Amikor a külső hőmérséklet tartósan magas, az emberi szervezet elsődleges célja a hőszabályozás (termoreguláció). Ez a folyamat azonban komoly kognitív és hormonális árat követel: a test hűtése érdekében a szív gyorsabban ver, a vérnyomás megemelkedik, és a mellékvese több stresszhormont termel. A szervezet fiziológiailag folyamatos "harcolj vagy menekülj" (fight or flight) készültségben áll—anélkül, hogy valódi fizikai fenyegetettség érné. A tartós hőség megzavarja az agy szerotonin-háztartását is: ez az a neurotranszmitter, amely a hangulatunkért és a bennünket érő impulzusok kontrolljáért felelős. Ha a szintje leesik, az ember ingerültebbé és agresszívebbé válik. Végül az ijesztő trivialitás: a hőség miatt kialakuló alvászavarok kimerítik a prefrontális kérget—az agy azon részét, amely a racionális döntésekért, a következmények mérlegeléséért és az önkontrollért felel.
Egyszerűen kifejezve: melegben az agyunk fékrendszere egyszerűen felmondja a szolgálatot.
Collapsing agriculture, desiccating lakes and rivers, and urban water scarcities all serve to force us into a confrontation with the reality of the climate crisis. Yet, a crucial consequence of this scorching heat remains largely unvoiced: the fundamental shift that rising temperatures induce in the everyday behavior of Homo sapiens. It is precisely here that the social drama of the twenty-first century will reach its climax.
My homeland, the Carpathian Basin, has been battered by years of severe drought. On the plains of Hungary, farmers wage a desperate battle to salvage their livelihoods and way of life; water levels in our lakes have plunged to critical lows; the rising temperature of our beloved Danube increasingly complicates the cooling of the country’s sole nuclear power plant; and water shortages have become a daily fixture in the suburbs of our major cities. Yet, there is a silver lining to this predicament. Climate change has ceased to be an abstraction. The specter of the unlivable has migrated from scientific charts, UN communiqués, and the “wailing” narratives of tree-hugging activists straight into the mundane routine of the ordinary citizen. This is a welcome shift, but it remains insufficient. What the heat carries in its wake regarding human behavior extends far beyond the cyclical oscillations of the current El Niño.
Journalist Peter Schwartzstein explores the intersections of geopolitics and ecological crisis for the pages of National Geographic, The New York Times, and Foreign Policy. During the reporting of his recently published book, The Heat and the Fury: On the Frontlines of Climate Violence, he was pursued by kidnappers, beaten, and expelled from the precipice of armed conflicts by intelligence agencies. It was a price worth paying. More than a decade of fieldwork, spanning the death zones of four continents, provides compelling evidence for an increasingly obvious realization: climate change is the primary catalyst for the escalation of interpersonal violence and the fraying of the social fabric. It is not a distant “will be”; it is a present reality. As he notes:
“Climate change does not operate like a declaration of war. It is more like an invisible, pervasive pressure that methodically chews away at social trust until the slightest spark is enough to trigger an explosion.”
According to Schwartzstein, the engine of growing global instability across the developing world in the twenty-first century is the collapse of the agrarian way of life. When poor governance collides with a changing climate, society is stretched to a breaking point; warming is the final nudge driving individuals and communities from frustration toward lethal rage. Put differently, environmental stress reshapes human behavior and criminal structures—a correlation the author terms the “climate-violence nexus.”
“Nature does not negotiate, and it does not accept bribes. When the water runs out, politics and ideology become luxuries, leaving only the raw instinct for survival.”
Schwartzstein illustrates the dramatic geopolitical impact of climatic conditions through concrete case studies from the world’s flashpoints. In Bangladesh—where more than half the population lives less than five meters above sea level—rising oceans and saltwater intrusion have stripped coastal communities of their arable land. These natural disasters have birthed a new criminal class: former farmers turned brutal river pirates hiding in the mangrove forests, preying on a displaced population even more destitute than themselves. In the African Sahel, bloody skirmishes between nomadic herders and settled farmers have triggered a domino effect of military coups and fallen governments. Similarly, in Iraq, it was not necessarily religious fanaticism but existential despair that drove impoverished rural farmers into the arms of ISIS militias; the terrorist organization consciously weaponized dried-up rivers and agricultural ruin as recruitment tools. While Nepal captured mainstream headlines with the charming narrative of a “Gen Z revolution,” the destabilization of the state’s pillars was actually driven by a water crisis. The government proved powerless against the greed of unscrupulous local private contractors who sold water to an impoverished populace at extortionate rates. The author points out that across the globe, climate change is systematically eroding state legitimacy, opening a vacuum for organized crime.
“Many make the mistake of looking for specific ‘climate wars.’ They do not exist. But if you look at the world’s bloodiest conflicts, from Iraq to Mali, in the background you will always find parched pastures, ruined crops, and desperate people with nothing left to lose.”
My sole critique of the book is that Schwartzstein unnecessarily confines the climate-violence nexus to the Global South. The link between heat and aggression—the heat-aggression hypothesis—is a universal, increasingly researched premise in psychology and criminology. A previous study analyzing statistics from 300 major cities worldwide revealed that a short-term 10-degree rise in average temperature increases homicides by an average of 9%. Crime data from major American cities, including Los Angeles, Chicago, and New York, show that on days when the daily maximum temperature exceeds 29°C, overall crime spikes by 2.2%, while violent crime jumps by 5.7% compared to cooler days. Globally, this heat-induced wave of violence predominantly afflicts lower-income urban neighborhoods. As Schwartzstein himself asserts, air conditioning is no longer merely a comfort feature; it has become an infrastructural bedrock of civilized behavior and public safety.
While heatwave-induced homicides represent the extreme end of the spectrum, the phenomenon is far more pervasive. Heat does not only affect criminals; it acts upon ordinary, law-abiding citizens, manifesting in mundane, micro-level forms of aggression. A series of experiments demonstrates that drivers in non-air-conditioned cars honk their horns more frequently and for longer durations than those in cool vehicles. Heat erodes empathy for fellow commuters; the slightest mistake is perceived as a deliberate provocation. Another study used artificial intelligence to analyze billions of X posts, revealing that hateful and aggressive rhetoric surged steeply as soon as the temperature in the author’s locality crossed 30°C—regardless of the region’s socioeconomic status.
How does this happen biologically?
When ambient temperatures remain stubbornly high, the primary objective of the human organism is thermoregulation. However, this cooling process exacts a heavy cognitive and hormonal toll. To cool the body, the heart beats faster, blood pressure rises, and the adrenal glands pump out more stress hormones. Physiologically, the body enters a chronic, simulated “fight or flight” mode, entirely absent of any actual physical threat. Sustained heat also disrupts the brain’s serotonin regulation—the very neurotransmitter responsible for mood stability and impulse control. When these levels plunge, irritability and aggression spike. Finally, there is a frighteningly trivial factor: heat-induced sleep deprivation exhausts the prefrontal cortex, the region of the brain tasked with rational decision-making, weighing consequences, and maintaining self-control.
To put it plainly: in the heat, our brain’s braking system fails.