A szabadság ökológiája
The ecology of freedom
David Graeber and David Wengrow: The Dawn of Everything. A New History of Humanity. Farrar, Straus and Giroux, 2021
(For English, scroll down)
A Homo sapiens történetére évszázadok óta fejlődésként tekintünk. Mi van, ha valójában már a prehistorikus korban megtaláltuk a közösségszervezés ideális formáját, amihez képest a modern civilizáció inkább hanyatlás? Okos és kreatív baloldaliak kísérlik meg újraírni az ember történetét.
Ezen a héten a politikai spektrum baloldalának perifériájára kirándulunk, ami —intellektuális értelemben—hagyományosan annak legtermékenyebb része. David Graeber a közelmúltban elhunyt anarchista filozófus, az elmúlt évtizedek egyik legbefolyásosabb egyetemi ideológusa, az Occupy Wall Street szélsőbaloldali mozgalom megálmodója. Szerzőtársa,
régészprofesszor az afrikai és közel-keleti kultúrák szakértője. Ők ketten arra vállalkoztak, hogy megírják az emberiség “új történetét”, amit azóta magyarul is kiadtak, s amiről a szerzőpáros még élő tagja személyesen ad elő az idei fesztiválon.A történetírás nagy alakjai, mint Hobbes, Rousseau, később Jared Diamond vagy épp napjaikban Yuval Noah Harari —a közöttük fellelhető markáns ideológiai különbözőség dacára—évszázadok óta egységes narratíva mentén kalauzolnak végig bennünket az emberiség sorsán. A Homo sapiens eszerint kis vadászó-gyűjtögető csoportokban kezdte, majd kifejlesztette az agrárius életmódot, ami a magántulajdon elterjedéséhez és népességrobbanáshoz vezetett. A növekvő számosság hierarchiát követelt, eljutottunk a társadalmi csoportok, a mesterségek és az államiság megjelenéséhez. A közmegegyezés szerint világszerte egységes folyamatról beszélünk, s főként egyirányú utcáról, ahonnan nincs visszaút. A folyamatot fejlődésnek, eredményét civilizációnak hívjuk.
Mi van, ha ez a konstrukció alapjaiban téves? Graeber és Wengrow így látják, ötszázoldalas könyvük célja, hogy átírják az elmúlt harmincezer évről alkotott képünket. Kutatásaik alapján az emberi faj nem egyetlen helyen (az észak-afrikai szavannákon), hanem egyszerre több, egymástól távoli helyszínen párhuzamosan fejlődött ki. Szerintük az sem igaz, hogy korai közösségeink primitívek voltak: a Homo sapiens kezdettől komplex és kifinomult belső szabályok és elvárások szerint élt (már i.e. 9000-ből találtak olyan ékszereket, épületmaradványokat sőt művészeti alkotásokat, amikhez sokezer óra módszeres mestermunkára volt szükség).
Az ember a ma elfogadottnál sokkal korábban eljutott az önszerveződés összetett szintjére, és már a vadászó-gyűjtögető korszakban is metropoliszokban élt, a városok valójában megelőzték a mezőgazdaságot. Miért nem tudtunk ezekről? Mert az emlékek többsége megsemmisült, a maradékot pedig évszázadokon át tendenciózusan dolgoztuk fel.
Az új tézis alapja: fajtánk eleve képes volt rendszerben gondolkodni, amit nagy tudatossággal épített és irányított –messze az intézményesített hatalom és hierarchia megjelenése előtt. A demokrácia intézményei nem Athénban, hanem sok ezer évvel korábban alakultak ki először –tehát sosem volt alapja annak, hogy a “fejlett” közösségek felvilágosítsák, pláne felzárkóztassák bolygónk elmaradott vadembereit. Valójában a “fejlődés” kezdeti szakaszában, a korai földművelő kultúrák idején közelítettük meg leginkább az ideális társadalom állapotát –ez az, amit Graeber és Wengrow a “szabadság ökológiájának” nevez.
A könyv egyik nagy példázata a mezoamerikai Teotihuacan, ami mérete és pompája tekintetében a császári Rómával vetekedett. Ez a hely azonban egalitárius és természetközeli társadalom volt, ami akkoriban —s szerzőink szerint éppen attól—lépett a hanyatlás útjára, amikor túlszervezetté vált. Mai bonyolult életünk, benne a bürokratikus állam- és hatalomszervezés tehát nem szükségszerű; a civilizáció nem csak modern lehet.
Graeberék művében akkor is találunk inspirációt, ha az anarchizmus fényévekre áll tőlünk —Wengrow budapesti előadását tehát nem éri meg kihagyni.
For centuries, we have viewed the history of Homo sapiens as a progression. What if we actually found the ideal form of community organization in prehistoric times, compared to which modern civilization is more like a decline? Smart and creative leftists are attempting to rewrite human history.
This week, we take a trip to the periphery of the left of the political spectrum, which is —intellectually speaking—traditionally its most productive segment. David Graeber is the recently deceased anarchist philosopher, one of the most influential campus ideologists of recent decades, chief dreamer behind the late Occupy Wall Street movement. His co-author, David Wengrow, an archaeology professor and expert on African and Middle Eastern cultures. The two of them have undertaken to write a ‘new history’ of humanity, which Wengrow will personally present at this year’s
festival.Great minds in history, such as Hobbes, Rousseau, the great Jared Diamond or, more recently, Yuval Noah Harari—despite the marked ideological differences between them—have guided us through the fate of humanity along a unified narrative for centuries. According to this, Homo sapiens began in small hunter-gatherer groups and then developed an agrarian lifestyle, which led to the spread of private property and a population explosion. The growing number of people demanded a hierarchy, and we reached the emergence of social groups, crafts, and the state. According to the general consensus, we are talking about a uniform process worldwide, and mainly a one-way street from which there is no return. We call the process development and its result civilization.
What if this construction is fundamentally wrong? This is how Graeber and Wengrow see it, and the aim of their five hundred-page book is to rewrite our picture of the past thirty thousand years. According to their research, the human species did not develop in a single place (the North African savannahs), but in several locations, far from each other, in parallel. According to them, it is also not true that our early communities were primitive: Homo sapiens lived according to complex and sophisticated internal rules and expectations from the very beginning (jewelry, building remains, and even works of art have been found from as early as 9000 BC, which required many thousands of hours of methodical masterwork).
Man reached a complex level of self-organization much earlier than is accepted today, and already in the hunter-gatherer era he lived in metropolises; cities actually preceded agriculture. Why didn't we know about them? Because most of the memories were destroyed, and what remained was tendentiously processed for centuries.
The basis of the new thesis: our species was inherently capable of thinking in systems, which it built and managed with great awareness – far before the emergence of institutionalized power and hierarchy. The institutions of democracy were not first developed in Athens, but many thousands of years earlier – so there was never a basis for “advanced” communities to enlighten, let alone catch up with, the backward savages of our planet. In fact, it was in the initial stages of “development”, during the early agricultural cultures, that we came closest to the state of an ideal society – this is what Graeber and Wengrow call the ‘ecology of freedom’.
One of the great parables of the book is Teotihuacan in Mesoamerica, which rivaled imperial Rome in size and splendor. However, this place was an egalitarian and close-to-nature society, which at that time —and according to our authors, precisely from that moment—embarked on the path of decline when it became over-organized. Our complex life today, with its bureaucratic state and power organization, is therefore not necessary; civilization cannot be just modern.
We can find inspiration in the book even if anarchism as an ideal is light years away from us—Wengrow's coming lecture in Budapest is therefore not worth missing.