A művészet a miénk, az is marad

Art is ours and will remain so

Jash Dholani: Bloodless, Gutless, Heartless. The Case Against A.I. Art. Aristo Books, 2025

---

(For English, scroll down)

Vágyik-e rá a mesterséges intelligencia, hogy hasson és gyönyörködtetni tudjon? Megtanulhatja-e, mit jelent az erőfeszítés, pláne a reménytelen küzdelem? Lesz-e saját ízlése? Akarná-e valaha is meghódítani egy nő szívét? Ha nem, akkor örökké képtelen lesz arra, hogy átvegye a művészek helyét – érvel új könyvében egy ifjú indiai gondolkodó.

Az új könyvekkel az a baj, hogy elveszik az időt a régiektől —olvasható

Jash Dholani

egyik korai Twitter-bejegyzésében, amelyet olvasva követni kezdtem a munkásságát. Az európai ember számára ismeretlen metropolisz, Ahmedabad sűrűjében élő és munkálkodó Dholani az egyik leginkább figyelemre méltó ifjú indiai gondolkodó. Régi bölcseket feldolgozó esszéi (amelyeket független szerzőként, a nagy kiadókat visszautasítva publikál) azóta már az Amazon toplistáját ostromolják, százezrek figyelnek rá a közösségi médiában, és tavaly a magyar fiataloknak is bemutatkozott jövőfesztiválunk, a

Brain Bar

nagyszínpadán. Legújabb, éppen a napokban megjelent kötete arról szól, miért nem tekinthető valódi művészetnek, amit emberi kéz helyett a mesterséges intelligencia állít elő.

A recent walk with the author along the Danube, Budapest

A Bloodless, Gutless, Heartless: The Case Against A.I. Art (vértelen, gyáva és szívtelen: az MI-művészet elleni vádirat) egy rövid, provokatív kinyilatkoztatás, amely az emberi kreativitás és a gépek által generált “művészet” közötti fundamentális különbözőséget vizsgálja. Filozófiai és kulturális szempontból elemzi az MI által létrehozott “műalkotások” lényegét, és szenvedélyesen levezeti, miért hiányzik minden ilyen alkotásból az emberi tapasztalás, ezáltal az érzelem és az esztétikai mélység. Dholani szerint az “MI-művészet” egyrészt vértelen, azaz nélkülözi azt szenvedést és örömöt, amelyek a valódi művészet alapjai. Másrészt pipogya is, mert algoritmusok és adatminták alapján készül, nem belső erkölcsi vagy esztétikai iránytű vezérli. Egyben szívtelen is, hiszen hiányzik belőle az empátia és a személyesség, amelyek az emberi alkotásokban mind megtalálhatók.

“Akarná egy nagy nyelvi modell valaha is meghódítani egy nő szívét?” Vágyik-e rá, hogy megértsék, hogy hasson, hogy gyönyörködtetni tudjon? Lesz-e valaha saját ízlése? Merészel-e majd népszerűtlen, akár ellentmondásos álláspontokat képviselni és védeni?

Szokásához híven, érvei alátámasztásául Dholani az emberi szellem nagyságainak munkásságát és felismeréseit idézi meg. “Mindenből, amit valaha leírtak, csak azt szeretem, amit az ember a saját vérével írt” - fogalmazott Nietzsche. Orwell az emberi íráskészség mögött húzódó motivációkról írt 1946-os esszéjében arra jut, hogy az alkotás legfőbb mozgatórugója mindörökre rejtély marad, nem utolsó sorban azért, mert a kreativitás kibontakoztatásával járó fájdalom első látszara teljesen felesleges teher. Huxley 1933-ban úgy látta, hogy a civilizáció általános trendje a nagyszerűségre törekvés helyett a kényelemre törekvés lett, ami aláássa az ember mentális egészségét. Dosztojevszkij pedig már 1864-ben észrevette, hogy míg a kultúrát és a szellemi értékteremtést korábban a szenvedély fűtötte, a modernitásra jellemző szélsőséges racionalizmus lebontja az alkotói szabadságot. Ezek a szerzők, bár nem érték meg az MI felemelkedését, a Homo sapiens természetéről tett megfigyeléseik az MI kontextusában is pontosak és érvényesek.

Szerzőnk érdekes megállapítása, hogy “az 1970-es évek óta introvertált technológiákat fejlesztünk”. A személyi számítógép, az online vásárlás, a videojátékok, a nyelvtanulásra szolgáló telefonos applikációk mind a külvilággal való érzéki kapcsolódást csökkentik – nem véletlen, hogy egyre többen érzik magányosnak magukat. Márpedig Dholani szerint a beszélgetőtársat, kollégát, barátot vagy magát a múzsát helyettesítő MI “a leginkább introvertált minden technológia közül”.

---

Does Artificial Intelligence (AI) aspire to delight? Can it learn what effort, especially hopeless struggle, means? Will it have its own taste? Would it ever want to win a woman’s heart? If not, it will forever be incapable of taking the place of artists, argues a young and clever Indian thinker.

‘The problem with new books is that they take away time from the old ones’, as can be read in one of the early Twitter posts of

Jash Dholani

, which is how I started following his work. Living and working in the dense city of Ahmedabad, a metropolis almost entirely unknown to Europeans, Dholani is one of the most remarkable young Indian thinkers. His essays on ancient wisdom (which he publishes as an independent author, rejecting major publishers) have since stormed the Amazon top list, hundreds of thousands of people follow him on social media, and last year he also introduced himself to my fellow Hungarians on the main stage of

Brain Bar

, our festival on the future. His latest volume, published just a few days ago, is about why what is produced by Artificial Intelligence instead of human hands cannot be considered real art.

Bloodless, Gutless, Heartless: The Case Against A.I. Art is a short, provocative revelation that examines the fundamental difference between human creativity and the “art” generated by AI. He analyzes the essence of “artworks” created by AI from a philosophical and cultural perspective, and passionately deduces why all such works lack human experience, and therefore emotion and aesthetic depth. According to Dholani, “AI art” is bloodless, meaning it lacks the suffering and joy that are the foundations of real art. It is also uninhibited, because it is created based on algorithms and data patterns, and is not guided by an internal moral or aesthetic compass. It is also heartless, because it lacks the empathy and personality that are all found in human creations.

“Would a Large Language Model ever want to win a woman’s heart?” Does it yearn to be understood, to be useful, to be able to delight? Will it ever have its own taste? Will it dare to represent and defend unpopular, even controversial, positions?

As is his custom, Dholani cites the work and insights of the greatests of the history of human mind to support his arguments. “Of all that has ever been written, I love only that which man has written with his own blood,” said Nietzsche. In his 1946 essay on the motivations behind writing, Orwell concludes that the ultimate driving force behind creation will forever remain a mystery, not least because the pain involved in the unfolding of creativity seems at first glance to be a completely unnecessary burden. Huxley saw in 1933 that the general trend of civilization was to move from the pursuit of greatness to the pursuit of comfort, which undermined human mental health. And Dostoevsky, as early as 1864, noticed that while culture and the creation of intellectual value had previously been fueled by passion, the extreme rationalism characteristic of modernity was destroying creative freedom. Although these authors could not experience the rise of AI, their observations about the nature of Homo sapiens are accurate and valid in the recent technocultural context as well.

One of Dholani’s most interesting observations is that since the 1970s we have been developing introverted technologies. Personal computers, online shopping, video games, and smartphone apps for learning languages ​​all reduce sensory connection with the outside world – it’s no coincidence that more and more people feel lonely across the globe. AI, which replaces the conversation partner, a colleague, our best friend, or the Muse herself, is “the most introverted of all technologies”.